Tegnap otthon voltam. Látszott fájdalmai vannak. Pörgött pár percet, majd leült, elszundikált. A tudat, hogy mi minden áll még előttünk fullasztó.
Szemét dolog talán, de magamat is sajnálom. A sorsom most elrendeltetett, nincs választásom. Azt mondják, hogy amíg nincs gond, az ember nem tudja, hogy milyen jó dolga van. Én édesapám halála óta megtanultam a leckét. Jó dolgom volt. Imádom a családom, jó a munkahelyem (persze nem tökéletes, de olyan nincs ugye) és tökéletes kis helyen lakom. Most családom bajban és előbb-utóbb haza kell költöznöm vigyázni...
Olvasni a halálos betegségek esetén bizonyos lépcsőfokokról: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Úgy látom, ezt nekünk, akik szeretünk, nekünk is végig kell járni. De a belenyugvás azt hiszem nem adatik meg. Azt gondolom a tagadásnál tartok, ha nem is pontosan. Tisztában vagyok a dolgokkal, tudatában vagyok, legalább is nagyjából, hogy mi áll előttünk, de valahová elrekesztettem ezt az egészet és jó magas falat emeltem közénk. Sajnos ez csak üvegfal, át- meg átszűrődnek a dolgok. Olyankor bőgők.
Azután jön a harag...
