Talán eltemettem a tavaly nyári döbbenetet, amikor kiderült: rákos. De amikor most, a harmadik műtét után, már szegényt annyira megkínozták, hogy a nyaka csupa seb, most kimondatott: rosszindulatú és elterjedt. Az orvos ítélete: talán két karácsony jut még neki, az ideivel együtt. De ezt csak a hozzátartozók tudják, ő nem…
Mivel otthon laktam vele – én hoztam haza a kórházból – muszáj volt olyan arccal járnom-kelnem, hogy az erőmből ő is meríteni tudjon. Amíg nem kerültem ilyen helyzetbe, azt gondoltam, hogy ez milyen nehéz. De most… mintha kívülről szemlélném magam. Természetesen nem könnyű, de nem nehéz, mintha mi sem történt volna. El van temetve. Persze tudom, meglesz még a böjtje, de most észrevétlenül dolgozik bennem, felszínre dobva majd a fáradtságot, a fejfájást, a fulladást. (Milyen érdekes, hogy ezek is f-betűvel kezdődnek, mint a fájdalom.)
Most együtt élek a zsibbadtsággal és kusza, káoszos gondolatokkal.
