Túl vagyunk rajta. Szegényt megkínozták. Nem testileg, lelkileg. A második naptól kezdve azt játszották, hogy kaphat-e újabb adag kemót vagy sem. Várjuk meg a vérmintát – mondták – meglátjuk, eldöntjük. Folyamatos bizonytalanságban tartották.
Dokival megbeszélte (kialkudta), hogy pénteken hazamehet, de aznap reggel megint vérvétel, majd 1 órakor eredmény. Mivel én csütörtökön leléptem csak telefonon tudtam vele beszélni, így a hangján tudtam csak érzékelni a változásokat. Tesóm mesélte utólag, hogy elég cudarul volt pénteken. Ő ma mesélte el nekem, hogy éjszaka lázas volt, pontosabban hőemelkedése volt, de lerázta a hőmérőt, hogy nehogy ott tartsák. Azt is ma mondta, hogy volt egy pillanat amikor majdnem feladta. Valószínűleg minden újabb kórházas menet egyre jobban meg fogja viselni.
Szerencsére a tapaszt gyorsan elfogadta. Azt mondja használ, a fájdalom csökken, nem feszül annyira az egész seb. Érdekes módon a dünnyögést nem hagyta abba. (Ez a dünnyögés tulajdonképpen egyfajta halk jajgatásnak felel meg, ami már öntudatlanul szakad fel belőle.)
Most jobban van, a kedve is jobb, de egyre nehezebb lesz otthagyni.
