Tegnap kiolvastam Randy Pausch Az utolsó tanítás című kötetét. Egy barátom rákérdezett, hogy biztosan jó ez nekem? Tudtam, hogy mindeféle képpen kiolvasom, már csak kíváncsiságból is, hát nekikezdtem. Nem fájt. A kötet szerzője 47 évesen, három apró gyermekkel megtudja, hogy hasnyálmirirgyrákja van és hiába minden módszer, ami maradt 3-6 hónap. Felkérik, amerikai szokások szerint, hogy tartson egy utolsó előadást, még ha azok eredetileg a nyugdíjba vonuló oktatók lehetősége. Ő hosszas vivódás és a feleségével folytatott viták után elvállalja. De az elődás mondanivalója nem az lesz, hogy mit tegyünk, ha szembesülünk egy ilyen ítélettel, hanem hogyan éljünk életünket. Ugyanakkor a szerző úgy gondolja, hogy remek emlékeztető lesz ez majd gyermekeinek róla és azokról a dolgokról amiket megtanított volna nekik, ha majd felnőnek.
Néha mosolyogtam, néha meghatódtam, de nem fájt. Voltak benne banális dolgok, de voltak olyanok, amire az ember azt mondja: jé, tényleg. Azt hiszem mégegyszer elolvasom és aláhúzom, elraktározom ezeket a gondolatokat.
A szerző az előadás ezt adta címűl előadásának: Hogyan érjük el gyermekkori álmainkat?
Vajon mik voltak az álmaim? Az igazi álmaim?
(A szerzőről és a könyvről a www.thelastlecture.com oldalon lehet többet megtudni)
