Megjártuk az orvost. Másfél órát vártunk rá, de az a sztoikusság amivel ma ébredtem... Eredmény: be kell feküdni egy hét kemoterápiára. Természetesen azon a héten amikor elutaztam volna.
Visszatérvén a sztoikusságra, csak csodálkozom magamon. A legnagyobb nyugalommal csináltam végig az egész napot, dühöngeni vagy bosszankodni sem tudtam már se az újabb – és elnézést a szófordulatért – herce-hurcán, sem az elrontott utazáson. Azt hiszem ha kivülről nézem magam, azt mondanám: ez nem egészséges, mi van az érzéseimmel? Gyanítom valahol elraktározódnak és majd mikor jó sokan vannak háttulról a nyakamba ugranak. Egyenlőre csak az energiámat szívják el a bújkáláshoz. Csak a fáradtság marad.
Tegnap volt egy jó egyórás periodusom, amikor komolyan nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, se elindulni, se maradni, semihez nem volt kedvem. Ijesztő volt. Talán itt az ideje, hogy vissza menjek a dokihoz, hogy doktornő ugyan adjon már abból a gyógyszerből ami segít reggel elinulni.
Tudom, hogy vannak örömök az életben és igyekszem mindig figyelmezni rájuk, de mostanában valahogy nem látom őket, minek is reggel felkelni?
