Hazajöttem. Amennyire sikerült. Mivel 14 órában kellett dolgoznom, helyettesítést kértem a testvéremtől.
Pénteken aludtam itt újra, ma vasárnap van.
Reggel ki kellett hívni a mentőket, mert nem kapott levegőt.
Most kórházban van, oxigént kap. Azt mondják ne számítsunk semmi jóra.
Most várunk. De mire is pontosan? Optimista verzió: jobban lesz. Sajnos nem hiszek benne.
Marad a pesszimista verzió.
Tegnap nála voltam. Nem láttam 10 napja.
Ki kellett menjek a kertbe sírni.
Nagyon nehezen jár, még bottal is. Meggörnyedt, pici öreganyó lett belőle. Az én eleven, nyughatatlan, vidám édesanyámból. Augusztusban lesz 66. Istenem, ez a tehetetlenség.
Eldőlt, jövő hónaptól hazaköltözöm hozzá. Talán, hogy most már eldöntöttem, könnyebb (lesz). A szívem szakad meg.
Látom, ahogy a rák felemészti. Látom az újabb csomókat az arcán, a nyakán. Látom ahogy cserben hagyja a teste. És látom ahogy küzd...
Drámaian romlik az állapota. Elkezdett fájni a csípője, ami sajnos családi átok. Gyanítom, hogy a nagymértékű fogyás az ízületeit is megviseli. Bottal jár... Amikor óvatosan felvettem az ötletet, hogy talán szereznünk kellene egyet, első szóra beleegyezett. Ezek mindig az új lépcsőfokok, amikor szembe kell néznem azzal - és neki is -, hogy mennyire romlik az állapota. Szívfájdító látni, ahogy csoszog. El képzelni sem tudom, milyen lehet, amikor ennyire cserbenhagy a saját testem.
Tegnap vittem neki egy csokor rózsát, mert anyák napján nem leszek itthon. Miközben kötettem, kiszaladt a könnyem, talán az utolsó anyák napja.
Most már tényleg el kellene szánnom magam.
Tudom lassan haza kell majd költöznöm hozzá. Tudom, beszélek róla, de még nem néztem szembe vele. Volt három "nyugodt" évem. Pontosabban egy. Utána kiderült.
Perelnék a jóistennel, ha hinnék benne. Gondolkodtam, mert mindig próbálom más szemszögből látni a dolgokat. Talán másoknak is ennyi jut. Nem hiszem... Hiszen a nagyszüleim tisztes kort éltek meg, de Apukámat 22 évesen vesztettem el, "keresztanyám" három éve hagyott itt minket, hatvan éves volt, most Anya. És persze közte nagypapám, nagymamám, keresztanyám édesanyja. Szívfacsaró sorminta.
Mindezt egyedül. Ha meg a reinkarnációban hinnék, talán előző életemben... igen ki tudja mit követhettem el.
Higgyék el még látom magam körül a jó dolgokat, még tudok örülni nekik. Meddig?
Túl vagyunk rajta. Szegényt megkínozták. Nem testileg, lelkileg. A második naptól kezdve azt játszották, hogy kaphat-e újabb adag kemót vagy sem. Várjuk meg a vérmintát – mondták – meglátjuk, eldöntjük. Folyamatos bizonytalanságban tartották.
Dokival megbeszélte (kialkudta), hogy pénteken hazamehet, de aznap reggel megint vérvétel, majd 1 órakor eredmény. Mivel én csütörtökön leléptem csak telefonon tudtam vele beszélni, így a hangján tudtam csak érzékelni a változásokat. Tesóm mesélte utólag, hogy elég cudarul volt pénteken. Ő ma mesélte el nekem, hogy éjszaka lázas volt, pontosabban hőemelkedése volt, de lerázta a hőmérőt, hogy nehogy ott tartsák. Azt is ma mondta, hogy volt egy pillanat amikor majdnem feladta. Valószínűleg minden újabb kórházas menet egyre jobban meg fogja viselni.
Szerencsére a tapaszt gyorsan elfogadta. Azt mondja használ, a fájdalom csökken, nem feszül annyira az egész seb. Érdekes módon a dünnyögést nem hagyta abba. (Ez a dünnyögés tulajdonképpen egyfajta halk jajgatásnak felel meg, ami már öntudatlanul szakad fel belőle.)
Most jobban van, a kedve is jobb, de egyre nehezebb lesz otthagyni.
Tegnap bevittem a kórházba, a kezelésre. Előtte nagyon ideges volt.
Míg a szobára vártunk összefutottunk a dokival. Már rögtön felismer, engem is. Nagyon kedves volt vele, megkérdezte, hogy van és hogy vannak-e fájdalmai? Már éppen bele akartam szólni, hogy igen vannak – mert ő néha hajlamos sumákolni – mikor engem megelőzve bevallotta, igen, nagyon fáj. Akkor felrakunk egy tapaszt mondta az orvos és már intézkedett is a nővérkénél. Ránéztem és láttam, ez ütött.
Előzmény: tavaly nyáron mesélte, hogy a körzeti orvos – aki mellesleg sebész – minden áron rá akarta beszélni a tapasz használatára, de ő kézzel lábbal tiltakozott, mondván, hogy ő még nem tart ott.
Már itt tartunk.
Eljöttem, majd kb. fél óra múlva telefonon felhívtam, hogy van. Túl volt a vérvételen, rajta a tapasz, csöpögött bele az infúzió. El volt keseredve, azt monda: úgy látszik, én már ebből nem keveredek ki.
Reggel egy kicsit jobb kedve támadt, mert a dokija a főorvossal egyetemben megvizsgálta a sebet a nyakán (melyet a nyári műtét óta [el]visel, nem beszélve arról, hogy már azóta még egy műtéten átesett) és azt mondták szépen gyógyul, talán el is múlik egyszer. Bent voltam nála, valóban szebb mint tegnap. Később jött a bátyám is és a jó hírrel megalapozott hangulatán még egy picit javítottunk, így mikor eljöttünk, megnyugodva hagytam ott. Azt mondta szundikál egy kicsit.
Fél óra múlva hívott, a vérvizsgálat eredménye szerint, aminek javulnia kellett volna, az romlott. (Ó, szent orvostudomány).
Hullámvasút fel és le, fel és le…
(Most a holnap reggeli eredményre várunk, az alapján dönt majd az orvos a továbbiakról.)
Tegnap kiolvastam Randy Pausch Az utolsó tanítás című kötetét. Egy barátom rákérdezett, hogy biztosan jó ez nekem? Tudtam, hogy mindeféle képpen kiolvasom, már csak kíváncsiságból is, hát nekikezdtem. Nem fájt. A kötet szerzője 47 évesen, három apró gyermekkel megtudja, hogy hasnyálmirirgyrákja van és hiába minden módszer, ami maradt 3-6 hónap. Felkérik, amerikai szokások szerint, hogy tartson egy utolsó előadást, még ha azok eredetileg a nyugdíjba vonuló oktatók lehetősége. Ő hosszas vivódás és a feleségével folytatott viták után elvállalja. De az elődás mondanivalója nem az lesz, hogy mit tegyünk, ha szembesülünk egy ilyen ítélettel, hanem hogyan éljünk életünket. Ugyanakkor a szerző úgy gondolja, hogy remek emlékeztető lesz ez majd gyermekeinek róla és azokról a dolgokról amiket megtanított volna nekik, ha majd felnőnek.
Néha mosolyogtam, néha meghatódtam, de nem fájt. Voltak benne banális dolgok, de voltak olyanok, amire az ember azt mondja: jé, tényleg. Azt hiszem mégegyszer elolvasom és aláhúzom, elraktározom ezeket a gondolatokat.
A szerző az előadás ezt adta címűl előadásának: Hogyan érjük el gyermekkori álmainkat?
Vajon mik voltak az álmaim? Az igazi álmaim?
(A szerzőről és a könyvről a www.thelastlecture.com oldalon lehet többet megtudni)
Megjártuk az orvost. Másfél órát vártunk rá, de az a sztoikusság amivel ma ébredtem... Eredmény: be kell feküdni egy hét kemoterápiára. Természetesen azon a héten amikor elutaztam volna.
Visszatérvén a sztoikusságra, csak csodálkozom magamon. A legnagyobb nyugalommal csináltam végig az egész napot, dühöngeni vagy bosszankodni sem tudtam már se az újabb – és elnézést a szófordulatért – herce-hurcán, sem az elrontott utazáson. Azt hiszem ha kivülről nézem magam, azt mondanám: ez nem egészséges, mi van az érzéseimmel? Gyanítom valahol elraktározódnak és majd mikor jó sokan vannak háttulról a nyakamba ugranak. Egyenlőre csak az energiámat szívják el a bújkáláshoz. Csak a fáradtság marad.
Tegnap volt egy jó egyórás periodusom, amikor komolyan nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal, se elindulni, se maradni, semihez nem volt kedvem. Ijesztő volt. Talán itt az ideje, hogy vissza menjek a dokihoz, hogy doktornő ugyan adjon már abból a gyógyszerből ami segít reggel elinulni.
Tudom, hogy vannak örömök az életben és igyekszem mindig figyelmezni rájuk, de mostanában valahogy nem látom őket, minek is reggel felkelni?
Jövő héten kell visszavinni az orvoshoz kontrollra. Kíváncsi vagyok mit fog mondani. Legutóbb azt mondta, már nem csinál semmit. De szemmel láthatólag elkezdett fejlődni egy újabb csomó. Ha tényleg nem kezeli, akkor válik véglegessé az egész.
A környezetemből folyamatosan érkeznek javaslatok, ötletek, hogy ezt próbáld ki, meg ahhoz vidd el. Jelenleg úgy gondolom, hogy nincs értelme. De lehet, hogy ez valójában azt jelenti, hogy feladatam? – a vívóvás hű kísérőm egész életeben. Úgy gondolom én jobban ismerem a részleteket, jobban ismerem őt, s talán csak a reményt őrizné minden újabb csodaszer és csodadoktor. Miközben neki milyen kevés ideje van.
Ugyan akkor tudom vannak csodák. Harcolni, küzdeni kell. Istenem milyen jól is hangzik. De látnák csak fásult lelkem, amelyben a jövő iszonyata nyom el mindent. Nem akarom, kiabálnám. De továbbra is marad a tehetetlenség... A harag még sehol, a fájdalom felőrlő.
Tegnap otthon voltam. Látszott fájdalmai vannak. Pörgött pár percet, majd leült, elszundikált. A tudat, hogy mi minden áll még előttünk fullasztó.
Szemét dolog talán, de magamat is sajnálom. A sorsom most elrendeltetett, nincs választásom. Azt mondják, hogy amíg nincs gond, az ember nem tudja, hogy milyen jó dolga van. Én édesapám halála óta megtanultam a leckét. Jó dolgom volt. Imádom a családom, jó a munkahelyem (persze nem tökéletes, de olyan nincs ugye) és tökéletes kis helyen lakom. Most családom bajban és előbb-utóbb haza kell költöznöm vigyázni...
Olvasni a halálos betegségek esetén bizonyos lépcsőfokokról: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, belenyugvás. Úgy látom, ezt nekünk, akik szeretünk, nekünk is végig kell járni. De a belenyugvás azt hiszem nem adatik meg. Azt gondolom a tagadásnál tartok, ha nem is pontosan. Tisztában vagyok a dolgokkal, tudatában vagyok, legalább is nagyjából, hogy mi áll előttünk, de valahová elrekesztettem ezt az egészet és jó magas falat emeltem közénk. Sajnos ez csak üvegfal, át- meg átszűrődnek a dolgok. Olyankor bőgők.
Azután jön a harag...
Nehéz volt. Amikor azt mondják boldog új évet, tudom, lehet, hogy neki ez az utolsó. Felhívtam éjfélkor, de nem jött a számra. Közben persze bűntudat, hogy nem vele töltöm.
A megmondjam vagy ne az embereknek is dilemma. Akik végigcsinálták velem és most rákérdeztek, hogy mi van most megdöbbentek. Hogy lehet ilyet elmondani valakinek? Ott áll előtted és nem tud mit mondani. Én sem tudnék… De a mindennapok szereplőinek muszáj elmondanod, hogy tudják min megyek keresztül és ők is felkészülhessenek. Amikor hisztis leszek, dühös, türelmetlen vagy egyszerűen sírva fakadok egy apróságon.
Mint ahogy meg is történt. De elrejtettem könnyeimet. Nem tudom, hogy magamat vagy őket védem ezzel. Mi baj? Mi történt? Miért kell mindjárt sírva fakadni? – kérdeznék. Amikor kiderülne ők éreznék kényelmetlenül magukat. Aki meg tudják, vigasztalnak, amitől meg muszáj még jobban sírni, hiszen kedves szavaik előrántják a fájdalmat jó mélyről ahová temetted.
A fájdalom… talán az a legrosszabb, ha belegondolok, neki milyen fájdalom lesz ez.
Talán eltemettem a tavaly nyári döbbenetet, amikor kiderült: rákos. De amikor most, a harmadik műtét után, már szegényt annyira megkínozták, hogy a nyaka csupa seb, most kimondatott: rosszindulatú és elterjedt. Az orvos ítélete: talán két karácsony jut még neki, az ideivel együtt. De ezt csak a hozzátartozók tudják, ő nem…
Mivel otthon laktam vele – én hoztam haza a kórházból – muszáj volt olyan arccal járnom-kelnem, hogy az erőmből ő is meríteni tudjon. Amíg nem kerültem ilyen helyzetbe, azt gondoltam, hogy ez milyen nehéz. De most… mintha kívülről szemlélném magam. Természetesen nem könnyű, de nem nehéz, mintha mi sem történt volna. El van temetve. Persze tudom, meglesz még a böjtje, de most észrevétlenül dolgozik bennem, felszínre dobva majd a fáradtságot, a fejfájást, a fulladást. (Milyen érdekes, hogy ezek is f-betűvel kezdődnek, mint a fájdalom.)
Most együtt élek a zsibbadtsággal és kusza, káoszos gondolatokkal.
